Ezúttal ide érkezik a Lily naplójának 52. része.

Sajnos, a Merengő egyelőre makacskodik, és még mindig nem került fel a történet folytatása, valószínűleg az admingárda túlterheltsége miatt.
Itt és most adott a lehetőség, hogy elolvassátok, és ha szeretnétek kommentelhetitek is itt, vagy a facebookon. :)

Íme a történet:

Lily Evans naplója

52. rész

1976. március 6.

- Nem, nem fogom belátni, hogy ez a helyes megoldás! Lily, hova tetted a szívedet!?

Mary hangja kiábrándultan és keserűen csengett, és a szeméből is annyi megbántottságot olvastam ki, hogy kénytelen voltam elfordítani a fejemet.

Felraktam a nehéz táskámat a legközelebbi ablakpárkányra, és próbáltam összegyűjteni minden erőmet, hogy meggyőzhessem a második legmakacsabb barátnőmet. Sajnos, az első helyet időközben más érdemelte ki.

A helyzet már napok óta ugyanaz volt; megpróbáltam Mary lelkére beszélni, ő pedig ösztönösen hárított. Sehogy sem akartunk dűlőre jutni egymással.

- A szívem tökéletesen a helyén van, Mary. De nem értem, hogy miért akarsz egyszerre őrültségeket elkövetni. Könyörgöm, ne kövesd Doras példáját!

Megragadtam a kezét, és megpróbáltam egy kis józan belátást csöpögtetni Mary lelkébe az érintésen keresztül, de már az első perctől fogva éreztem, hogy ez nem fog menni. Barna hajú barátnőm hajthatatlan volt, és az is maradt, ha csak szóba került egy név: Patrick.

- Nem követem Dorast – bár hozzáteszem, minden oka megvan rá, hogy jelenleg úgy viselkedjen, ahogy -, de te is értsd meg, hogy nem fogom hagyni, hogy a kisfiú ott maradjon, ahol semmi keresnivalója. Jobb élete lehetne, ha…

- Mary! – a hangom úgy visszhangzott a kihalt folyosón, hogy egy pillanatra attól tartottam, rögtön megjelenik Frics aszott képe az egyik falikárpit rejtett ajtaja mögött. – Patrick mugli. És bármit teszel, az is marad! Nem lesz varázsló soha. Én is sajnálom, hidd el! Jó lenne, ha egy ilyen minden lében kanál kiskölyök a Roxfortba járhatna egyszer, és hozzánk tartozhatna, de sajnos nem fog. - Sajnálattal ráztam a fejem. A szívem kegyetlenséggel vádolt, de tudtam, hogy őszintének kell lennem Maryhez és magamhoz is.

Nem tudtam nem részrehajló lenni, ha szóba került a kis Patrick. Az elszánt tekintetének, annak, hogy a bizalmába fogadott bennünket, és persze a szokatlanul értelmes viselkedésének köszönhette, hogy mindannyian a szívünkbe zártuk. Mélyen legbelül nem akartam Mary ellen beszélni, de sajnos muszáj volt megtennem.

- Pont azért akarom örökbe fogadni, mert mugli – nyugtázta Mary és a pillantása még elszántabb lett, mint valaha.

Tanácstalanul sóhajtottam fel, és nekidőltem a falnak. Megigazítottam a táskámat az ablakmélyedésben, de csakis azért, hogy kezdjek valamit a kezemmel. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék még, hiszen az elmúlt pár napban minden érvet felhoztam már, amit csak tudtam. Mary viszont ugyanígy tett, és a dolog sehogy sem akart rendeződni.

Egy dolog viszont szöget ütött a fejemben. És épp abban a pillanatban döbbentem rá, amikor visszaidéztem az elmúlt napok vitáit.

- Miért akarod örökbe fogadni? – szegeztem Marynek a kérdést, és a tekintetem rögtön az arcára villant.

Mary felvonta a szemöldökét, és csodálkozva nézett rám, hiszen ezt tárgyaltuk már jó ideje. Nyilván nem értette, hogy miért nem vagyok képes felfogni az indokait. Sóhajtva belekezdett, hogy újra és újra elmondja, hogy miért is hozta meg ezt a döntést.

- Hogy miért? Mert szeretnivaló, tündéri kisfiú, aki…

- Nem, engem nem ez érdekel – szakítottam félbe a fejemet rázva. – Én is tudom, hogy milyen Patrick. Azt kérdeztem, hogy miért akarod örökbe fogadni. Hiszen teljesen fölösleges már, tekintve, hogy Gideon úgyis kitörölte a memóriáját. Nem emlékszik ránk, és valószínűleg rád sem. Mi értelme lenne belekényszeríteni valamibe, amit tutira nem akar? Mert így történt, igaz Mary? Gideon intézkedett, ugye?

Mary reakciója ezer szónál is többet mondott. Lehajtotta a fejét és zavartan piszkálgatni kezdte a táskám lelógó szíját. Majd felpillantott, és az ajkába harapott.

- Gideon nem tette meg – mondta. – Meghagyta Patrick emlékeit.

- Tessék!? – döbbentem le.

Mary szabadkozni kezdett.

- Egyszerűen nem volt szíve egy kisgyerek ellen pálcát emelni, aki ráadásul nem vétett nekünk semmit! Lily, ha láttad volna azokat a szemeket! Olyan szemrehányóan nézett ránk, miután ti elmentetek!

- Mary… - kezdtem bele sóhajtva. De aztán nem tudtam, hogy mit mondjak, inkább hagytam.

Gideon Prewett, aki még a varázslótörvényeket is keresztülhágja, csak mert egy öt éves mugli kisfiú szemrehányóan és könnyáztatta szemekkel néz rá, nos, ez olyan abszurd volt, hogy még a szavak is a torkomon akadtak.

- Tulajdonképpen ő vetette fel, hogy örökbe kellene fogadni. Mielőtt beléptünk volna a kandallóba… - merengett el Mary.

- És te rögtön kaptál az alkalmon, hogy a kedvében járhass – jegyeztem meg fintorogva.

- Nem, nem! Nem azért akarom megtenni ezt az egészet – rázta a fejét Mary. Az egyik barna hajtincse kiszabadult a lófarokból és a homlokába hullott. – Csak szeretném, ha Patrick megismerhetné ezt a világot is. Igen, soha nem fog ide tartozni, de legalább láthatja…

- Láthatja, igen… - morogtam. – De ez hova vezet?

Egy pillanatra beugrott a testvérem képe. Petúniával a viszonyunk évről évre csak rosszabb lett, és a nem úgy tűnt, mintha ez valaha is megváltozhatna. Legalábbis addig nem, amíg boszorkány vagyok. Vagyis örökre.

Keserűen fintorodtam el.

- Nem tudom, Lily, én csak…

Mary már épp belekezdett volna a mondanivalójába, amikor hatalmas szemekkel kezdett pislogni a hátam mögé. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az, ami képes volt ennyire belefojtani a szót, és megfordultam.

- Máshol is folytathatná a cseverészést, Ms MacDonald. Például a dolgozószobámban. – A mély férfihang kellemesen zengett, a metsző kék szemek viszont elrejtettek minden érzelmet, ami árulkodó lett volna. Így fogalmam se volt, hogy Gideon Prewett vajon haragszik, mert Mary kifecsegte nekem, hogy nem is tette meg, amit hangoztatott, vagy pedig csak szeretné kifejteni Marynek az örökbefogadásos gondolatával kapcsolatos nézeteit.

- Igen… – Mary hangja alig hallható volt, és a tekintetét is a folyosó kockakövére függesztette.

Nem tudtam, hogy mit keres arra Gideon, hiszen direkt azért futottunk el a kastély másik felébe, hogy a kíváncsi fülek ne érhessenek el minket.

- Akkor kövessen – intett Gideon, és elindult, hátra se nézve.

Engem meg sem említett. Ezek szerint annyira nem lehetett nagy titok a kis Patrick ügye; hiszen a minimum, hogy rám kellett volna szólnia, hogy hallgassak. De nem tette meg, csak egyre távolodott Maryvel együtt, és én arra eszméltem, hogy egyedül maradok egy kihalt hatodik emeleti folyosón, és kifelé bámulok az ablakon az odatett táskám felett.

Nem tudtam, hogy végül Maryvel rendeztük-e a viszonyunkat vagy sem, de legalább már nem akarta leordítani a fejemet, ha csak kiejtettem a számon a „Patrick” szót. Egy barátnő letudva. Már csak a másikkal kellett kezdenem valamit, de halvány fogalmam se volt, hogy mit…

- Jé, Evans, mi a Kirké büdös zokniját csinálsz te egy ilyen néptelen helyen?

Csodálkozva pillantottam fel a pimasz hangra. Naná, hogy már az első pillanatban tudtam, hogy kinek a hangja, csak valahogy nem tudatosodott bennem, amíg bele nem néztem azokba a barna szemekbe.

- Potter… – sóhajtottam fel – és… Remus?

A magasba szaladt a szemöldököm, ahogy végignéztem a két alakon, akik az ellenkező oldalról közeledtek, mint amerre az előbb Mary és Gideon eltűntek. Népszerű ma ez a folyosószakasz, az biztos.

- Gideonnal akartam beszélni, ezért loholtunk utána, de sajnos, lemaradtunk az egyik idióta lépcső miatt – magyarázta Potter.

- Az előbb ment el Maryvel – feleltem, és felkaptam a táskámat.

Ha Potter itt van, akkor nekem indulnom kell.

- MacDonalddal? – hökkent meg Potter.

- Mit csodálkozol? – néztem rá rosszallóan. – Te hangoztatod mindig, hogy több van köztük, mint amennyi látszik. Lehet, hogy igazad van.

Vállat vontam, és már indulni készültem, amikor észrevettem, hogy Potter keze halálnyugodtan fogja a taláromat, így egy hirtelen visszarántással majdnem elterültem a földön.

- Már megint nem férsz a bőrödbe, Potter? – toppantottam a lábammal mérgesen, miközben gyilkos pillantásokkal méregettem a kéz gazdáját.

Megpróbáltam lesöpörni az idegen végtagot, és közben igyekeztem nem arra figyelni, hogy az érintés milyen reakciókat vált ki belőlem. Sajnos, továbbra sem voltam közömbös, ha Potterről volt szó, de ezt igyekeztem nem az orrára kötni.

Potter szerencsére nem foglalkozott az enyhe pírral az arcomon, mert azzal volt elfoglalva, hogy bosszúsan forgassa a szemeit.

Most ez komoly? Én bosszantom? Nagyon úgy tűnt.

- Remus, magyarázd már el a gyengeelméjű kisasszonynak, hogy miért is akarom, hogy maradjon.

Remus megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt, nyilván a barátja pocsék modora miatt. Ha nem tudtam volna, hogy mindketten tisztában vagyunk Potter ütődött majom-stílusával, akkor még őszintének is tűnt volna. Ha Potteren múlna, Remus a nap huszonnégy órájában azzal foglalkozhatna, hogy helyette kér elnézést.

- Lily, tudsz róla, hogy Doras furcsán viselkedik mostanában? – kérdezte Remus gondterhelt ábrázattal. - Még Sirius sem érti, pedig neki tényleg van szeme a fura dolgokhoz…

- Úgy érted, hogy ha még Black degenerált ösztöne is kilengést mutat, akkor baj van? – kérdeztem vissza ironikusan.

- Ne poénkodj, Evans. Ez most komoly dolog – húzta össze a tekintetét figyelmeztetőn Potter.

- Én is tisztában vagyok a helyzettel, Potter! – kiabáltam az arcába.

- De nyilvánvalóan nem vagy rá képes, hogy kezeld.

- Miért, te mit kezdenél valakivel, aki szóba sem áll veled, kerül egész nap, és éjszaka nem alszik a helyén? Halljam, kíváncsi vagyok a válaszra! – Úgy meredtem az arcába, mintha legszívesebben hozzávágnék egy nagy, büdös, penészes sajtot.

Mi tagadás nem lett volna rossz, ha épp van nálam egy.

- Mondjuk, addig szorongatnám, amíg el nem akad a lélegzete, és aztán, amikor már kegyelemért könyörög, a nyakába zúdítanám az összes mondanivalómat.

Potter tekintete egy kegyetlen mosollyal villant rám.

Az égnek emeltem a pillantásom. Most szórakozik? Pont ő mondta, hogy komoly a helyzet.

- James úgy érti, hogy…

- Nagyon is levettem a szavaiból, hogy hogy érti! – morogtam. – Potter és a szadista kreténsége, az kell most ide!

Potter közelebb jött, és vészjósló arccal megragadta a karom. A fenébe. Pedig az előbb már sikerült kirángatnom a taláromat. Úgy tűnik, James Potter életcéljának választotta, hogy engem tapizzon.

- Most nem rólam van szó, Evans! Hanem Meadowes hülyeségéről! Miért nem teszel valamit, ahelyett, hogy MacDonalddal vitatkozol mindenféle meddő ügyről!?

Villámló szemekkel meredtem az idegesítő személyre velem szemben. Remus egy kicsit odébb ment, nyilván úgy gondolta, biztonságosabb szorosan a fal mellett tartózkodnia, mint a közelünkben.

- Mégis mi a frászt tegyek!? – hördültem fel. – Vágjam képen Regulus Blacket!?

- Szóval már megint vele mászkál? – húzta el a száját Potter.

- Igen, képzeld vele! És nem, én sem tudom, hogy mit eszik azon a ficsúron! De vele mászkál, és ha ettől jobb lesz neki, akkor tegye!

Lihegve, kipirult arccal bámultam Potter arcába, és a sírás fojtogatta a torkom.

Mégis mit vár tőlem Potter? Nyilvánvaló, hogy Doras mentsvárának tekinti Regulust - fogalmam sem volt miért -, fosszam meg az egyetlen olyan dologtól, amiről nem jut eszébe a testvére hamarosan bekövetkező halála?

Potter megenyhülten eresztette el a karom, és láttam, hogy bocsánatkérő vigyorba rándul az arca.

- Bocs, Tapmancs engem is beparáztat. Azért nincs harag, ugye Evans?

Dühösen néztem fel az arcába. A legszívesebben képen töröltem volna.

- Neeem, nincs harag, Potter. Miért lenne? – gúnyolódtam.

Potter zavartan túrt a hajába. Nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát, hogy az előbb olyan agresszívan viselkedett velem.

- Meg kell értened, hogy…

- Mégis mit? Hogy beleártod magad olyasmibe, ami nem a te problémád?

James Potter egy haragos mozdulattal elhajította a táskáját, és megragadott a vállamnál fogva. Igen, Potter határozottan tapizós hangulatban van ma.

A táska Remus lába előtt puffant, aki sóhajtva hajolt le érte.

- Nézd, Evans, számos dolog van, ami nem az én problémám, mégis foglalkozni kell vele, mert különben egy helyben toporog a dolog. Vegyük például a kedves Steve lovagod esetét. Megmondtad már neki, hogy nem jártok? Mert továbbra is abba a tévhitbe ringatja magát, hogy ő a te hős védelmeződ. Mint ma a reggelinél.

Potter tekintete, akár a tömör acél, úgy tartott fogva.

Szadista kujon.

- Nem mondtam még meg Steve-nek, mert valahogy más foglalkoztatott, jó!? – Lelkifurdalással vegyes sértettséggel meredtem a vizslató arcba.

Igenis fel akartam világosítani Steve-et, de még nem akadt egyetlen alkalmas pillanat sem. És miért baj az, hogy Steve ma reggel figyelmesen kitöltötte nekem a teát és felvágta a virslimet? Csak nem az bántja Potter csőrét, hogy hugrabugos létére ott reggelizett a Griffendél asztalánál?

- Nem, nem jó, Evans – vágott bosszús képet Potter. – Ugyanis mióta az a félnótás felbukkant, már nem tartod olyan fontosnak, hogy válaszolj a leveleimre. A legutolsót tegnap este elküldtem. Tizenkét óra alatt sem voltál rá képes, hogy írj!

- Mégis mit írtam volna!? – csattantam fel. – Hogy, igen, minden rendben, Potter, csak a fél baráti köröm akarja kicsinálni az idegeimet, ezenkívül semmi különös. A kviddicsedzés megváltozott időpontját pedig tudomásul vettem.

Potter összehúzott szemekkel méregetett; egy cseppet sem tetszett neki, hogy visszafeleseltem.

- Legalább egy „kösz”-t odafirkanthattál volna… - jegyezte meg csalódottan.

Az égnek emeltem a tekintetem. Potter most komolyan azért ilyen, mert nem válaszoltam a nyavalyás levelére? Ja, és Steve miatt.

De kit érdekel? Ha már az én fejem tele van mindenféle bosszúsággal, az a minimum, hogy az övé se ússza meg.

- Komolyan azt hitted, hogy ezzel elrendeződhet minden? – egy hang, ami nem James Pottertől, nem is tőlem, de még nem is a fal mellett álló Lupintól érkezett. Viszont nagyon is ismerős volt.

Hogy lehet, hogy ma mindenki a hatodik emeletet választja ki találkozási és ordibálási pontnak?

- Nem, nem hittem! De talán ha engednéd, hogy elmagyarázzam, hogy miért nem mondtam meg azonnal, akkor…

- Már elkéstél vele, Dominic! Nem tudom minek köszönhetően, de már a fél Griffendél tudja, hogy mi a helyzet! Miért tőlük kell megtudnom, miért?

A hang, ami az előbb még olyan magabiztossággal harsogta a véleményét, most elhalkult, és elfojtott zokogásba torkollt.

James Potter belemarkolt a karomba, megragadta Remust is, és közelebb húzott minket. Ránk borított valami könnyű és puha anyagot, majd a szája elé emelte a mutatóujját, jelezve, hogy a méltatlankodásnak nem most van itt az ideje. Pedig már épp készültem leteremteni, hogy megint fogdos.

Így viszont csak pislogtam, mint egy akkor született unikornis csikó, és a tenyeremmel óvatosan megérintettem a ránk boruló szövetet.

Egy láthatatlanná tévő köpeny. A köpeny, amiről tudtam ugyan, de még sohasem voltam alatta.

Remus zavartan vakargatta az orrát; nyilván nem tudta, hogy most akkor mi is a helyzet velem és Potterrel. Mi tagadás én se tudtam. Olyan jóban vagyunk, hogy már a köpenyét is használhatom? Vagy egyáltalán nyíltan tudhatok róla?

Az intim közelség annyira nem zavart; voltam már közelebb is Potterhez. Ez a gondolat kellemes rózsapírt varázsolt az arcomra, de szerencsére senki sem vette észre. Az arcom árnyékban volt a köpenynek köszönhetően.

James Potter persze nem is ő maga lett volna, ha nem használja ki a helyzetet.

Rögtön úgy helyezkedett, hogy szembe forduljon velem, de azért a folyosón zajló eseményeket is szemmel tarthassa.

- Odébb vinnéd a kezed? – hajoltam a képébe, és suttogva próbáltam dühös hangtónust megütni.

- Hoppá – vigyorgott Potter, amikor értetlen pillantására gúnyosan a derekamon pihenő kezére mutattam. – Bocs, Evans. Nem volt szándékos. A kezem már magától mozdul, ha rólad van szó.

Remus zavartan köszörülte a torkát. Én viszont mára már eleget kaptam Pottertől.

Fogtam a pálcámat, és erőteljesen beleböktem a hasába.

- Ha legközelebb bármilyen testrészed is felém mozdul, teszek róla, hogy Remus darabokban kaparjon össze a különleges köpenyed alól.

Potter csak folytatta a vigyorgást, a további kifakadásomat pedig lepisszegte.

Kisvártatva teljes páholyból figyelhettük, hogy mi is történik az adott folyosón.

Doras és Dominic tűntek fel; a tanársegédünk szorosan a húga után loholva. Doras a folyosó közepén megállt, szétnézett, majd amikor úgy ítélte meg, hogy biztonságos a terep, szembefordult a bátyjával. Láthatóan nem tűnt fel neki, hogy az én gazdátlan táskám bizony ott hever az ablakmélyedésben, ahová még a Maryvel vívott szócsatám alatt raktam.

- Dodo… sajnálom. Csak meg akartalak kímélni. – Dominic szemmel láthatóan küszködött. A lelkiismeret-furdalástól, és attól, hogy akarva-akaratlanul is, de fájdalmat okozott a testvérének.

- Hát nem sikerült… - jegyezte meg Doras, és dacosan kitörölte a könnyeket a szeméből.

Dominic egy lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és sóhajtva húzta magához a húgát. Doras visszafojtott könnyei megeredtek, és még jó pár percig szívszorongva hallhattuk, ahogy hüppög.

- Tu… tudod már, hogy még… mennyi? – kérdezte végül. A nyelve még akadozott a sírástól.

Dominic a fejét rázta, és közben Doras haját simogatta.

- A gyógyítók szerint még jó pár hónapom van. És ezt neked köszönhetem. Mielőtt meggyógyítottál volna, sokkal rosszabb volt a helyzet.

- És azt is eltitkoltad.

- Doras! Van így is elég bajod. Most a jövőddel kell törődnöd, és nem egy bujkáló nagytestvérrel, akinek épp egy két végén égő gyertya jutott.

Doras tiltakozni akart, de Dominic pillantása elvágta a szavakat. Még jó pár percig álltak ott, és ölelték egymást, én meg legszívesebben becsuktam volna a szemem, annyira szaggatott valami égető érzés belülről. Ha nem lett volna ott Potter és Remus, én is elbőgtem volna magam.

Nemsokára Dominic és a valamelyest megnyugodott Doras távoztak, mi pedig sóhajtva vettük le magunkról az álcát. Egyikünk sem beszélt, valahogy a torkunkon akadtak a szavak. Úgy éreztem, egy örökkévalóság, mire eljutok a táskámig.

- Ágas! Holdsáp! – egy sipító alak közeledett, futva, lobogó talárral.

Mi van ma? A hatodik emeleti folyosó népszerűségi indexet dönt?

Peter Pettigrew futott úgy felénk, mintha az élete múlna rajta. Vajon mi baja lehet? És honnan tudta, hogy itt találja Remust és Pottert? Még jó, hogy nem jött pár pillanattal előbb. Kinyírtam volna, ha megzavarja Dorast és Dominic-ot.

- Féregfark – szólalt meg James Potter kérdő tekintettel. – Mi történt?

- Tap… Tapmancs… Lent van az udvaron – lihegte a fiú, miközben a két térdére támaszkodott. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, valószínű volt, hogy jókora távot megtett a kastélyban. A talárja zsebéből kilógott egy pergamendarab.

- Na és? – nézett rá faggatón Potter. Valahogy már a pillantásából is észre lehetett venni, hogy valami rosszra számít. És nem is tévedett sokat.

- A mardekárosok… Tapmancs megtámadta a mardekárosokat.

- Egyedül? – meresztett nagy szemeket Lupin.

Összenézett James Potterrel, és egy emberként indultak el a folyosó vége felé. Féregfark szapora léptekkel követte őket.

Felkaptam a táskámat és futva beértem a hármast.

- Blacknek elment az esze? Mégis mit csinál egymaga a mardekárosokkal? – kérdeztem szörnyülködve, amikor odacsapódtam Potter mellé.

- Nem tudom, Evans, de van egy olyan érzésem, hogy mindennek köze van Meadowes-hoz és a kedvenc Regulusunkhoz.

- És most mit terveztek? Ti is odamentek? – álltam be Potter elé. – Már hiányzott egy kis Mardekár-Griffendél balhé, igaz?

Potter megtorpant, de láttam rajta, hogy roppant türelmetlen.

- Hogy lehet, hogy te sosem a lényeget látod? – csóválta a fejét. – Odamegyünk, mert Sirius bajban van. Nem AZÉRT, mert keressük a bajt.

- A kettő ugyanaz. Black magának kereste a bajt.

- És ezért hagyjuk sorsára? Ez lenne a híres Lily Evans-féle becsületkódex? – Potter kiábrándultan tekintett a szemembe.

- Nem ezt mondtam! – tiltakoztam hevesen.

Mégis miért vesztegetem az időmet erre az egészre? Ha Potter és a bandája ki akarják csináltatni magukat, hát tegyék. Nekem ehhez semmi közöm. De akkor miért van ez az elégedetlenség a gyomromban?

Mostanában valahogy olyan nehéz volt eldöntenem, hogy mi is igazán a helyes a környezetemben. Mindig más szemszögből voltam kénytelen nézni a dolgokat, és bizony rá kellett döbbennem, hogy nem mindig egyoldalúak a dolgok. Ez történt Marynél, még korábban Marlene és John esetében, és ez köszönt vissza Dorasnál is. Valahogy mindig az az érzésem volt, hogy sosem a jó oldalon állok. Miért foglaltam egyáltalán állást? Mert mindenképp ellenük kellett beszélnem…

Hiszen Marynek egyértelmű és világos indokai voltak, hogy miért akarja Patricket örökbe fogadni. Dorasnak szintén volt oka rá, hogy Regulus társaságát keresse a mienk helyett. Black pedig… nos, ő mindig is a saját feje után ment, de az is mindig benne volt a pakliban, hogy a barátai még a pokol kapujába is követnék. Így nézve, tényleg én voltam az, aki mindig akadékoskodik. De vajon nem ugyanazt teszem-e, mint Potter? Nem a barátaimat akarom védeni?

Későn tudatosult bennem, hogy Lupin, Pettigrew és Potter már tovább sétáltak, én viszont megtorpantam a hatodik emeleti lépcsősor előtt. Sóhajtottam egy hatalmasat, és a nyomukba eredtem. Kell egy józan ember is az udvarra, ha már ők nem lesznek azok… És prefektus is vagyok!

Még épp elcsíptem egy mondatot, amikor felzárkóztam mögéjük.

- … és Pipogyusz is ott van.

A szívem megdobbant, és a legszívesebben az arcomba temettem volna a kezem. Perselus egy balhé kellős közepén. És én pont oda készülök.

Jobban nem is alakulhatna az estém.

Itt vagyok megint, és ezennel lassan megkezdem a történeteim feltöltését. Novellák, kisebb történetek, főleg a Harry Potter fanfiction témában. Hamarosan.

A blog megnyitója

Ezennel megnyitom a blogot, amit többféle céllal hozok létre:

1. Hogy néha idevessem a kikívánkozó gondolataimat.
2. Néha feltöltsem ide a firkálmányaimat.
3. Néha nem árt egy kis önreklám. :D